Budapest-Granada

Indulás 

Pápááá Várda

Az első nagy utazásra készültem, egyedül repülni... Félelmetesen hangzott számomra. Vicces, hogy a húgom szeretne repülőzni, sajnos neki eddig nem jött össze, én pedig annyira nem rajongtam érte és valahogy mégis oda sodort az élet, hogy ezt az égi járgányt kellett igénybe vennem.

Apa nem tudott feljönni velünk Budapestre, így tőle már előző nap este elköszöntem és a lelkére kötöttem, hogy feltétlenül írjon a kis "gondolatgyűjtő" füzetecskémbe a többi jókívánság mellé. Mama pedig egy mini virágcsokorral ajándékozott meg az útra. Kaposváron még gyorsan felkaptam az újdonsült Lélekmackóm és már suhantunk is Budapest felé. Azt hiszem nagyon izgultam és féltem, ugyanakkor nagy nyugalom ült rajtam. Még otthon voltam, de már egy kicsit itt.

Anyával utaztam, Budapestre érve pedig felkaptuk Fannit a suliból és még Katához is elmentük egy puszira, ahol a közös hármas kép sem maradhatott el. Irány a repülőtér...

Fanni nagy örömmel készítette nekem a szebbnél szebb szelfiket. Jókat mosolyogtam rajtuk. Becsekkolás (nagy öröm, mikor a csomagom a megengedett 32 kiló alatt volt), várakozás... Már vártam, hogy mehessünk, hogy történjen végre valami, indulhassak. Az utolsó pillanatban egy gyors puszi, ölelés és már indultam is. Nem igazán volt idő pityergésre, inkább most, hogy ezt írom kicsit görbül a szám, de a granadai madarak csicsergése igen csak vidámsággal tölti meg a szobát. (Ha egy kicsit is lankad a kedve az embernek itt csak ki kell menni az utcára és mindjárt vidámság lesz rajta úrrá,de tényleg :D Meg egyébként is relax/ Don't worry-az új kedvenceim) Igazából gőzöm nem volt, hogy ténylegesen hogyan is működik ez a repülősdi, hát követtem a többieket és lestem hogyan kell felpakolni a csomagot... Áhááá bent vagyok. Akkor már ez nagy öröm volt. Aztán még több várakozás. Sétálgattam, ücsörögtem, írtam az első pár sort Rékától kapott cuki pöttyös naplómba. Fáradt voltam, izgatott, kicsit ideges is a repülés miatt. Egyedül voltam és mintha egy kicsit elhagyatottnak éreztem volna magam, de nem lett úrrá rajtam ez az érzés, inkább kiváncsian vártam, mi a következő lépés, mikor mehetünk ki géphez. Érdekes volt. 

Beszálltunk. A stewardessek mosolya  és kedvessége különösen megnyugtató volt és úgy éreztem, valami csodában van részem, hogy repülhetek. Mintha az összes utassal egy kis külön csoportot alkotnánk a repülés idejére. Ami lényegében így is van, de az érzés még különlegesebb volt. A helyemet nem mi választottuk,a gép sorsolt és milyen szerencsésen... ablak mellé.

A fellegekben

Nem sok minden látszik, de legalább van ilyen is :D

Elkezdett hiretelen gyorsulni a gép, az ablakon pont besütött a nap, elkezdtünk emelkelkedni. Izgatottságot éreztem és azt, hogy egyre jobban dugul be a fülem :D Kedves táncos társam, Áki javaslatára gyorsan bekaptam egy rágót és megoldódott a probléma. Dőltünk ide-oda, ahogy kanyarodott a gép. Amikor már egyenesbe kerültünk és kikapcsolhattuk az öveket csak nézelődtem ki az ablakon, a stewardessek pedig elkezdték kínálgatni az italokat, szendvicseket, de nekem volt finomabb otthonról, így kihagytam a méregdrága sósmogyit és társait. Talán még Zsófi mondta otthon, hogy igazából a repülés olyan mintha buszon utaznál csak nem zötykölődik... tényleg olyan volt :D Kicsit el is szunyókáltam, de néha ki-kikacsintva az ablakon nagyon szép látvány fogadott. A vattacukorhoz hasonlító felhők, illetve egy másik repülő látványa is ámulattal töltött el. Igazán hálás voltam/vagyok. Spanyolországhoz közeledve egyre szürkébb volt az ég. Besötétedett. Az ablak bal felső sarkába nézve a csillagokat láttam, a jobb alsó sarokban pedig ahogy a lemenő nap még narancsosra színezi az eget. (tényle ilyen patetikus volt :D) 

Kicsit már vártam, hogy földet érjünk, ugyanis még várt rám a nagy feladat, eljutni a hostelbe, ahol egy éjszakát töltöttem. Csak másnap utaztam tovább busszal Granadába. 

Leszállás

Újra öv becsatolás. Malaga ragyog az esti fényekben. Leszállás. Amikor földet értünk szabályosan kirázott a hideg, nagyon érdekes volt. Kiszállás. 

Merre is?

Na mondom, most akkor csak a csomagom legyen meg épségben. Minden rendben ment. Tudtam, hogy a C1-es vonatot kell elkapnom, hogy a városközpontba menjek, így legalább 3 embert kérdeztem meg, nehogy felesleges köröket fussak :D Jegyet vennem is sikerült, ami apróságnak tűnik, de akkor nekem majdnem a legnagyobb boldogság volt. Az idő nagy meglepődésemre nem volt igazán spanyolos, sőt még az első pár nap is szeles, borúsabb idő volt jellemző. Beérve a városközpontba útbaigazítást kértem merre is találom a kis hostelem. A hölgy kérdezte, hogy nem akarok-e busszal menni én pedig nagyvonalúan mondtam, hogy nem, jó nekem gyalogszerrel is a 30 kilós bőröndömmel. Az utcán egy másik lányzó utasítására, pont az ellenkező irányba indultam el, de valahogy éreztem, hogy ez nem lesz jó, így megkérdeztem mást... Végre a helyes irány... Mivel mobilnetem nem volt így nem tudtam navigációt használni és amúgy is viccesebb volt kérdezgetni, hogy "Dónde está...?" A spanyol tudásom az körülbelül ebben ki is merült akkor. Aztán egy férfi a segítségemre volt és végre a jó úton haladtam (nem mellesleg fel volt túrva az egész útszakasz, ha jól tudom valami metro építési munkálatok miatt.). A para az egészben az volt, hogy ezzel a pasassal mégegyszer összefutottam, de akkor már épp egy argentín srác volt a segítségemre, aki  ugyan abba az irányba tartott mint én, így egy darabon el is kísért és elmesélte, hogy amúgy nem rég jött meg Hollandiából, itt egy hotele van, szóval ha nem tetszik a hely, itt a  hotel névjegykártyája... Végüüül sikerült megtalálnom az én kis alvóhelyemet. Csöngettem semmi, na mondom akkor megpróbálom hívni a mobilt, nem sikerült. Egyszer csak jön egy kedves úriember, szállásadóm és mondja, hogy itt lakik a szomszédban, nyitja is az ajtót. Szuper kis hely, akár ha valaki több napot tölt Malagában annak is tökéletesen megfelel. A történelmi városközpontban van. Kicsike szoba, közös fürdő, konyha, de nagyon kedves fogadtatás. Gyorsan ágyba is dőltem, persze előtte megírtam a családtagoknak, barátoknak, hogy épségben megérkeztem. 

Pár pillantás Malagának

Másnap délelőtt 11-ig kellett elhagynom a szállást, de a buszom Granadába csak délután 2-kor indult. Még a csomagok nélkül elmentem egyet sétálni. Ámulatba ejtettek már akkor a pálmafák és a narancsfák. Ezek a kedvenceim azóta is. Nem volt sok időm sétálgatni, de még tervezünk közös malagai városlátogatást, így lesz még szerencsém jobban körülnézni. 

Jött az újabb nagy séta a nagy csomaggal, de aztán eltaláltam a buszmegállóhoz is, ahol szóba elegyedtem egy kedves, idős, angol házaspárral. Ők épp nyaraltak itt, Granadába utaztak,csak az egyik korábbi járattal. 

Hola Granada!

A buszozás kellemesen telt. A állomáson pedig Carmen és Daniel a Las Ninas del Tul-től vártak engem, önkéntestársammal Didivel. Nagyon kellemes első találkozás volt. Olyan volt mint egy mini család. Itt amúgy is tudni kell ( ami aztán nekem később, az On-Arrival trainingen vált teljesen világossá), hogy az első találkozás nem kézfogással történik, hanem rögtön puszi-puszi, akár ölelés. Egy kissé más mint amit én eddig megszoktam. Jóval közvetlenebb volt. 

Kocsival mentünk a buszállomástól a lakásunkhoz. És mi mást mondhatnék és érezhetnék, mint ismét hálát, amiért a csodálatos lakásunk a városközpontban van. Saját szoba, gyakorlatilag saját fürdő, közös magától főző (na jó nem, megcsillogtathatjuk főzőtudományunkat) konyha, tetőterasz. Nem beszélve arról, hogy szállásadónk Julia is rendkívül kedves személyiség, aki ugyancsak velünk lakik. Egyelőre angolul kommunikálunk, de próbálok minél több spanyolt ekapni tőlük, ugyanis Didivel van, hogy spanyolul beszélgetnek.  Néha már nekem is jól megy a spenglish... Szuper helyünk van, meg kell vallani. Most épp egyébként egy kutyánk és egy cicánk is van egy hétre. Azt hiszem jó barátok leszünk :D 

Így telt tehát az első pár nap Spanyolországban, igyekszem minél gyorsabban behozni a lemaradást és az első itt töltött hétről, a trainingről és a Semana Santáról is írni. Közben egy spanyol blog is fut, amin én még angolul írok. Ma pedig Juvenes Santo, már hallani a körmenetet kísérő dobokat és fúvósokat. Mi is megyünk megézni az Aurorát illetve a Silenciot is. Izgatottan várom. 

Itt kell megjegyeznem, hogy mekkora öröm magyarul is írni. Milyen szép nyelvünk is van és nyílván mennyivel jobban ki tudom magam fejezni ezen a nyelven, az anyanyelvemen. Csodálatos érzés. Persze azért gyűröm az angolt és a spanyollal is próbákozom, hogy ezen nyelveken is minél pontosabban tudjam kifejezni magam. Persze az sosem lesz ugyanolyan. 

Compass Egyesülettel még Kaposváron

A húsvéti buci elkészítése nem maradhatott el a kiutazás előtt

Daniellel és Didivel az új otthonunkban